Kisebbségben és kiszolgáltatottságban
Hegedűs 2 László Munkácsy- és Balázs Béla-díjas művész képét is beválogatták a Maintenant-sorozat legújabb számába, amelyben az alkotók a háború és a béke
kérdéskörére reflektálnak. A kötetben több mint negyven ország közel kétszázötven művésze kétszáznegyven oldalon mutatja be a háború és a béke vizuális variánsait.
Hegedűs 2 László az Index megkeresésére elmondta: örömmel értesült a hírről, a kiadványról viszont csak ezután tudta meg, hogy a Maintenant 17: A Journal of Contemporary Dada Writing and Art című kötetek sorozatait világszerte vezető intézményekben archiválják, beleértve a New York-i Modern Művészetek Múzeumát is. „A Nagy Fehérvári Árvíz című, 45 képből álló kiállítási mappám korábban már bekerült a New York-i Modern Művészetek Múzeumának könyvtárába. A képsorozatból később film is készült” – idézte fel.

Kisebbségben és kiszolgáltatottságban

A Munkácsy- és Balázs Béla-díjas alkotóművész azt mondta: vizualitása, kreatív aktivitása, gondolkodása elválaszthatatlan, folyamatos része az életének, amellyel a lehetőségei függvényében csak részben foglalkozhat. Pedig ha így lenne, még több értéket teremthetne a vizuális kultúrában. 14 éves korában Nagyhalászból több mint 400 kilométerre, a Pécsi Művészeti Gimnáziumba került. Aztán Budapest, Nyíregyháza, Pécs, Kecskemét, Székesfehérvár, Csákberény évei következtek.

Úgy érzem, hogy a magyar kulturális életben kisebbségben és kiszolgáltatottságban vagyok. Érthetetlen számomra – leszámítva az emberi gyarlóságot –, hogy a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) miért nem méltányolja rendes tagsággal azt, amit eddig a magyar vizuális művészet asztalára tettem, miközben csak mérlegre kellene tenni mindazt, amit műveltem. Figyelmem mindig a kultúrára, azon belül a vizuális kultúrára irányult – fogalmazott.

Hegedűs 2 László mindig feljegyzi, leírja, hogy mit gondol a művészetről, a munkájáról és az életről. A gondolatai időnként a saját tervezésű kiadványai hátoldalán is megtalálhatók. A művész egy példát is említett: „A művészet valami a gyerekkorból, valami az ifjúságból, valami az elmúlásból és valami az örökkévalóságból.” (1996, Székesfehérvár, Csók Képtár, Szent István Király Múzeum)

Az alkotóművész egyedüliként tagja a három országos vizuális művészeti szervezetnek – a Magyar Képzőművészek Szövetségének, a Magyar Fotóművészek Szövetségének, a Magyar Filmművészek Szövetségének –, valamint a Magyar Filmakadémiának. Arra a kérdésre, milyen megoldásra váró problémákkal küszködik jelenleg a művészvilágon belül a fotó-, a film- és a képzőművészet, és hogyan lehetne rajtuk segíteni, így felelt:

A vizuális műfajok mindegyikét teljes intenzitással művelem, de ez a hátrányommá vált. A Magyar Művészeti Akadémián belül választanom kellett, hogy képzőművész, fotós vagy filmes legyek. De gyakorlatilag csak fotós vagy filmes lehetek. Ha már az intézménynek nincs vizuális művészetek tagozata – amit tulajdonképpen képvisel –, akkor a nemzetközi jelenlétemet és a díjakkal alátámasztott teljesítményemet kellene figyelembe venniük. Arról nem is beszélve, hogy a munkám bármelyik művésszel összehasonlítható a képzőművészeti szakágon belül. Összegezve: a művészetem kiemelkedő komplexitása és kreativitása nincs méltányolva.

Úgy véli, hogy a szakszövetségek lehetőségeik függvényében segítenek, amiben tudnak, de az igazi segítség, „a döntés magas labdája” elsősorban a Magyar Művészeti Akadémia kezében van.

Lebegteti, érzékelteti és mérlegeli

Hegedűs 2 a fotó-, a film- és a képzőművészetben is otthon van, mestere mindegyiknek. Azt mondja, nincs sorrend, sorrendetlenség van, persze ha határidőhöz kell igazodnia, akkor a kivétel a szabálytalanságot erősíti. „Amikor képet, fotót vagy rövidfilmeket készítek, elmerülök a vizualitás vizében. Nincs más, csak a kép, legyen az álló vagy mozgó. Egyedül vagyok a világgal és a vizualitással. Munkáim a műfajok szimbiózisában válnak teljessé. A fotóim témája nem sorozatokban áll össze, hanem 20-30-40… darabból álló vizuális képletekké válnak” – mondta.

Állóképekből többször készített rövidfilmeket és mozgóképes „2 perceseket” is. Grafikáinak, képeinek, printjeinek pedig gyakran fotók a kiindulópontjai, ihletői.

A Munkácsy- és Balázs Béla-díjas művészt arról is faggattuk, hogyan született AZ IGAZSÁG EGY SZÍNES NEON FELIRAT, EGY NEM LÉTEZŐ INTÉZMÉNY HOMLOKZATÁN című képe. „Először a cím vált véglegessé, amelyet hozzáillesztettem egy korábbi képemhez, szóval a képet alakítottam a mondathoz. A kettő gondolati összhatása a bizonytalan, fekete-fehér közti átmenetet érzékelteti, lebegteti, mérlegeli.”

Hegedűs 2 László műveiben a galamb visszatérő jelkép, motívum. „A képpel való kapcsolatom belső igény, a véremben van, H2 a vércsoportom. Az orvosok eddig még nem állapítottak meg vérszegénységet.”

(Dzsubák Tamás 2023.08.22. 11:02 Index.hu)

 

 

A VIZUALISTA Hegedűs 2 László képképzőművész szocialista szürrealizmusának prágai bevonulása
Hegedűs 2 egy multimediális művész. Munkássága létezésünk legfontosabb aspektusait érinti – az idő múlását, az örökkévalóságot és az emlékezést. Hegedűs alkotásaiban egyformán jelen van a képi és a tartalmi összetevő; gyakran említik meg a filozófiát munkásságával összefüggésben – minden műve egyfajta filozófia gyakorlat, vagy filozófiai esszé.
Hegedűs 2 konceptuális művészetéből most A szocialista szürrealizmus című vizuális szimfóniáját mutatják be Prágában. A kollázs és a fotómontázs a 20. század egyedülálló találmánya, amely lehetővé teszi olyan dolgok összekapcsolását, melyek látszólag nincsenek összefüggésben. Azonban Hegedűs 2 fotómontázsai mások. Néhány kivételt leszámítva, nem a kontrasztra, vagy az ellentétekre épít, az egyes képi elemek inkább egymást erősítik, kiemelik, egyfajta mágikus elemet hordoznak – a mágikushoz még visszatérek. A kiállított munkák témája a szocializmus időszakának víziója, de ha megnéznék a nagy világválságot követő új Amerika építését, vagy a jelenkori Kínáét, akkor ezen képek vizuális hasonlósága félelmetesen hasonló lenne. Mindent egybevetve az univerzális képi sémák megzavarása Hegedűs 2 egész munkásságát végig kíséri.
Visszatérve a kiállított kollázsok egyes formális elemeihez, meg kell említenünk a részletek és a színek fontosságát, valamint a szöveg és a kép kapcsolatát.
Mi csehek azt mondjuk, hogy a szépség a részletekben rejlik, itt viszont azt mondhatjuk, hogy a fontosság a részletekben rejlik. Hegedűs 2 finom beavatkozással, apró gesztusokkal, látszólag csak gondolatban változtat meg valamilyen helyzetet, a történés jelentését, amely a való világban teljesen egyértelműnek tűnik. Az eredetileg jelentéktelen részlet átalakulása után a nézőnek egyszeriben teljesen új látásmódot és asszociációt ad. Hegedűs egy szofisztikált játékot játszik a nézővel, mondhatni egy vizuális visszhang segítségével – a motorkerékpár alakjának a visszhangja, a cseresznye levitálása, a gyümölcsös ládák váratlan nyugtalanságot hoznak létre, és lényegében transzformálja a képi tér fogalmát, amely megváltoztatja a klasszikus perspektívát.
A néző látásával való kommunikáció folyamatában a részletekhez hasonló szerepet játszanak a színek. Archaikus, távoli és kissé nosztalgikus – ugyanakkor telítettségével és intenzitásával sokkal valódibb, mint a reális világban. Ezzel szemben a fekete-fehér, rajzolt fotómontázsok radikálisabbak, szürreálisabbak, ráadásul ezeket egy látszólag nem összefüggő szöveg illusztrálja, melyek kommunista dalok töredékeit idézik.
Hegedűs 2 műveire leginkább a mágikus realizmus a jellemző. A kiállított képeken minden valóságosnak tűnik, vagyis szinte már- már hihető. Fotómontázsai jellegzetes vizuális versek, személyes emlékek, melyeket látvánnyal teremt meg. Nem a realitás töredékei ezek az életnek, hanem sokrétegű történetek pillanatai, amelyeket gyanítunk, de amelyeket teljességükben nem tudunk felfogni, ennélfogva annál intenzívebben vésődnek a tudatunkba. Egy végtelen szellemi kaland, a megértés utáni vágy, kimondani a kimondhatatlant, valamit a kollektív emlékezetből. Mindenesetre Hegedűs 2 a néző észlelésével művészien játszik és folyamatosan változtatja a játék szabályait.
Nagyra értékelem, hogy ezt a kiállítást most itt láthatjuk a Prágai Magyar Intézetben. Hegedűs 2 László univerzális vizualitása geográfiai határokon túli értelmezésben a kortárs európai művészet legjobbjaihoz tartozik. .
(Helena Musilová a Prágai Nemzeti Galéria és a Kampa művészettörténésze, 2017. november 14. Prágai Magyar Intézet)

 

 

2KETTŐ
Hegedűs 2 László a nyolcvanas évek elején tűnt fel grafikai munkáival, az akkor még fénykorát elő sokszorosított grafikai eljárás, a szerigráfia egyik legeredetibb mestereként, és a kortárs animáció új generációjának legegyénibb hangú, kísérletező, filmnyelvet formáló alkotójaként. Eszköztára látszólag tradicionális, mégis meghökkentő, mert művészeti gondolkodásmódja – a jelenségek mélyebb értelmét, mögöttes tartományait kutatva – rejtett összefüggéseket tár fel. Festészettel, grafikával, művészkönyvekkel, objektekkel egyaránt foglalkozik, de invenciózus alkotói magatartása egyéb műfajokban, a filmnél és a fotónál is teljes intenzitással és szakmai igényességgel jelenik meg.
Mindig szokatlan képi megoldásokkal jelentkezik, bármelyik művészeti ágban alkot, bármilyen témát dolgoz fel.
Műalkotásai leggyakrabban a mulandóságról vallanak. Talált, keresett és készített tárgyak, motívumok, képek
és gondolatok a szereplői munkáinak, melyek egyik legfontosabb jellemzője a furcsa, megdöbbentő képzettársítás.
Hegedűs 2 műveinek intellektuális telítettsége, letisztult formanyelve egyaránt jellemzi mind a fotós és filmes,
mind pedig a képzőművészeti alkotásait.
(Dr. KESERÜ KATALIN Professor emeritus, 2014)

 

 

https://kulturpart.hu/2014/12/12/keppraxisok_a_mucsarnokban
Hegedűs 2 László kiállítását Készman József kurátor mutatta be, kiemelve, hogy H2L évtizedek óta a magyar művészeti színtér meghatározó alakja, aki az utóbbi néhány évben elsősorban digitális technikával készített vagy digitális utómunkákon átesett képsorozatokat, “képköltészeti ciklusokat” alkot.

H2L-t erősen foglalkoztatja a mediatizált kép koncepciója, amely szerint minden kép alapja egy másik, már látott kép – emlékeztetett a kurátor. Ikonikus figurák – Marilyn, JFK és Elvis – tűnnek fel tévés keretbe helyezett lentikuláris képeken, egy másik sorozatban pedig próbababára emlékeztető szobrok kapnak egyéniséget a digitális technika segítségével.

Készman József elmondása szerint H2L jelentésközvetítő eszközei között fontos szerepet kap a szöveg is, amint ezt a 2 könyv című, monumentális installáció is bizonyítja. A művész vizuális megnyilvánulásaiban nem a tartalom és a jelentés fontos, hanem a vizuális inger, erről tanúskodnak H2L Bartók-kotta átdolgozásai vagy a művész által nagy méretben elhelyezett Ottlik-idézet is: “minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság…”
(Készman József)

 

 

https://hiros.hu/wp-content/uploads/2022/11/KL2021-16_sc.pdf
Szeptember elején nyílt kiállítása Hegedűs 2 László fotó-vizuális művésznek a kecskeméti székhelyű Magyar Fotográfiai Múzeumban. A művész 70. születésnapja alkalmából megrendezett tárlat egykori szovjet buszmegállók átalakított, transzplantált képeiből áll. A kiállításnak nem volt hagyományos megnyitója, Hegedűs 2 László írásban válaszolt a Kecskeméti Lapok kérdéseire. Kriskó János – Pályafutása elején, 13 éven át Kecskeméten élt, a Pannónia Filmstúdió kecskeméti műtermének tagjaként. Hogyan emlékszik vissza kecskeméti éveire és az itt készült munkáira? – Képzőművészeti látásmódomnak köszönhetően bíztak meg az Egér a Marson című nyugatnémet (akkor még ilyen is volt) produkció tizenhárom részes filmháttereinek elkészítésével. Tudtommal ez volt a Pannónia Filmstúdió első sorozatfilm-megbízása. Nagy kedvvel kezdtem hozzá, mivel (engedélyem ugyan nem volt rá) kiélhettem benne vizuális fantáziámat. Ennek filmhátteres következménye az lett, hogy amikor a népmesesorozat elindult, Jankovics Marcell engem bízott meg a filmhátterek elkészítésével. Előtte már készítettem háttereket fiktív népmeséhez. Ezek az első önálló tárlatom alkalmával, egyedi filmtervem állóképanyagával együtt, mai nevén a Hírös Agorában, 1975-ben voltak kiállítva. A kiállítást, Ruszt József színházi rendező nyitotta meg. Mivel a Balázs Béla film stúdió 1977-ben elfogadta a Vázlatok című filmtervemet, a népmesesorozatból annyit vállaltam be, hogy a kezdő epizódokhoz, a képi világot meghatározva, elkészítem a háttereket. Ezt követően aztán ki-ki ízlése és tehetsége függvényeként folytatta. A filmhátteres tevékenységem ezzel nem ért véget, mivel Jankovics Marcell a Fehérlófia egész estés film elkészítése előtt személyesen keresett meg, felkérve a film háttereinek elkészítésére. Ekkor már országos és nemzetközi kiállításokon is jelen voltam, díjakkal is elismerve. Végül elvállalva a felkérést, szimultán vizuális életet folytattam. Erről is és az előzőekről is bővebben lehetne beszélni, de annyit elmondhatok, hogy a Fehérlófia, amit már feleségemmel, Debreczeni Katalinnal közösen tudtunk megvalósítani, nem lett volna olyan, mint amilyenné vált a film hátterei által. A Vázlatok című film, amit két év csúszással csak 1979-ben tudtam elkészíteni, külön történet. Ezt követően, 1983-ban készült el a Mujkáló Zlotari, egy cigányballadát feldolgozó egyedi filmem és Lázár Ervin: Két reggel című, gyerekeknek szóló rajzfilmje, 1984–85 között. Ennek tartalma az idő múlásával sem veszített aktualitásából, és vizuálisan sem öregedtek el a filmjeim. – Több műfajban is magas intellektuális színvonalon képes kifejezni magát. Inkább grafikusként, filmesként, vagy fotóművészként tekint önmagára? – Én mindig inkább az elkészült képekre tekintek, mint önmagamra. – Miből válhat az ön számára fontos, megvalósításra érdemes téma? – A téma mindig megkeres engem és én beengedem. Jót „beszélgetünk” aztán élet-társakká válunk. – Esterházy Péter egy önről szóló könyv előszavában a Harmonia caelestis mintájára Fotográfiai harmóniának nevezte a Hegedűs 2 fotográfiai univerzumot. Miben áll ez a hasonlóság? – Ő a szövegről ugyanúgy gondolkodott, mint én a képről. Esterházy Péterrel való barátságom, műveleteinkkel együtt, hosszú, happy end nélküli történet. Az viszont sokat elmond a kapcsolatunkról, hogy politikáról soha nem beszéltünk. – Jelentős nemzetközi visszhangja van a munkásságának. Nem fordult meg a fejében, hogy a fővárosban élve több szakmai lehetőséghez jutna? – Ez megtörténhetett volna, de a Kirakatrendezői Iskola elvégzése után egy vállalati szerződés miatt nem tudtam Budapesten maradni, pedig 1969- ben megismerkedtem Cseh Tamással, így aztán ki tudja, hol köthettem volna ki. (Később, 1980-ban írott levelét már a „H2 [postai levelek] archívumban” őrzöm, Lázár Ervin és mások levelével együtt.) Később az 1976-ban elkezdett, de be nem fejezett iparművészeti főiskola, a mai MOME is lehetőségekkel járhatott volna. – Előszeretettel gondolkodik sorozatokban. Ez filmes mivoltából következik? – A sorozatoknál az idő átérezhetőbben van jelen, a filmnél ez meg nyilvánvaló. – Besorolható-e a munkássága valamely irányzat alá? – Azt tudom mondani, amit az egyik katalógusom hátlapjára írtam: Ahhoz, hogy a matematikában 2 legyen a végeredmény, végtelen variáció létezik. Ezeket a verziókat én vizuálisan, intuitív módon végzem el, aminek eredménye a kép. – Kecskeméti kiállítása „A kifinomult ízléssel töltött atombomba, avagy a vizuális létminimum alatti élet várakozással teli buszmegállói” címet viseli. Hogyan készültek ezek a szürreális buszmegálló-fotográfiák? – Ezt a kiállítás címét követően a következőképpen fogalmaztam meg: „Az internet képtárából kölcsönzött, szleng értelemben, már önmagában is szürreális, a vizuálisan érzékenyek számára pusztító hatású építmények, H2 mű-tőasztalán, professzionálisan transzformálva, művészettörténeti értelemben is szürreálissá váltak. Ezt többnyire oly módon tette, hogy a kép saját testrészeit, (képrészleteit), átültette az alap képekbe. A képlelet feloldódik a képzeletben. A létrejött transzplantált művek által, túl az esztétikán, a vizuális létminimum alatti élet várakozással teli buszmegállóiban, utazást tehetünk a művészet valószínűtlen valóságában.” – Fontos Önnek, hogy minden egyes néző megértsen valamit a primer látványon túl is? – Nem. Nem is várható el egy bizonyos vizuális szint alatt, hogy egy Esterházy által elterjedt és elhasznált mondatrészt is beidézzek. Legfeljebb érdekeseknek látják. – Korábban volt már egy tárlata „A szocialista szürrealizmus titokzatos bája” címmel. A buszmegállós sorozat abba nem fért bele, vagy később született meg az ötlete? – A szocialista szürrealizmus titokzatos bája című sorozat egyes darabjai a művelődési házak, intézmények és üzemek falairól a bolhapiac gyűjteményébe kerültek. Ugyanúgy szemet vetettem rájuk, mint a buszmegállókra. Annyiban van közük egymáshoz, hogy mind a két anyag vizuális csapdába ejti a szemlélőt és emlékezteti valamire, ami volt. – A szocialista idők szürreális feldolgozásának legelső darabja „A Nagy Fehérvári Árvíz” című sorozata és filmje volt. A film szövegét Esterházy Péter írta, az ő hangján is szólal meg. Esterházy szövege inspirálta a filmet? – Ez fordítva történt. A képeket látva írt hozzá szöveget. Az utolsó mondat az én ötletem volt, vagyis az, hogy toldjuk meg a szöveget azzal a mondattal, hogy évek óta a fiókban heverő műről van szó. Ez is egy plusz csavar – és alig látható mosoly – a téma „valóságához” fűzve. – Mi magyarázza, hogy három évtizeddel a szocializmus bukása után is ilyen engesztelhetetlen indulattal nyúl az elmúlt korszakhoz, mint témához? – Ebben éltem, az életem idejének volt a része, ki így, ki úgy élte meg és viszonyul(t) hozzá. Vizuálisan én így dolgoztam fel. – Ezzel a buszmegállós válogatással lezártnak tekinti a szocialista időkről készült sorozatokat? – Elég volt a múltból. (Elég sok időmbe került.) Olyan jövőhöz tartozom, amikor nem kell már azt leírnom, hogy mindennek van egy igaz története is. – A Covid-időszak alkotói szempontból termékeny volt, vagy inkább megviselte a bezártság? – Nem változtatott meg semmit, ha a képek elkészítéséről van szó. Amúgy is elzártan élek. A képek láttatását viszont befolyásolta, minden nyilvános tárlatom átfedésbe került az előző évvel. – Mikor és hol lesz a következő nyilvános szereplése? – A lányommal, Hegedűs Hanna Lénával lesz egy tárlatunk szeptember 15-től Budapesten, a Pesterzsébeti Múzeum Gaál Imre Galériájában. Csoportos kiállításon pedig még a Műcsarnokban szeptember 26-ig két tárlaton, A fény képei / II. Fotóművészeti Nemzeti Szalon 2021 és a Képekben gondolkodnak / Filmesek fotói című kiállításon láthatóak a képeim. A Ludwig Múzeumban pedig a Nagylátószög – 120 éves a magyar film című tárlaton látható Fehérlófia című film kapcsán vagyok jelen. A kifinomult ízléssel töltött atombomba Ahhoz, hogy a matematikában 2 legyen a végeredmény, végtelen variáció létezik. Ezeket a verziókat én vizuálisan, intuitív módon végzem el, aminek eredménye a kép
(Kriskó János)

 

 

2TWO
László Hegedűs 2 earned recognition in the early 1980s with his graphic works, as one of the most original young masters of serigraphy, a printmaking method then at its height, and as the most innovative artist in the new generation of contemporary animators, whose experiments greatly influenced the language of film. Whilst his tools are apparently traditional, his strategy is to probe deep into phenomena, to look behind
appearances and reveal hidden connections. He engages in painting and graphic art, makes artist’s books and objects, and the same intensity and exaction marks his inventive attitude in other forms, such as film and photography. Whatever the form of art and the subject, his visual solutions are always out of the ordinary. His works usually delve into death and imper manence. Found, sought-out and prepared objects, motifs, images and ideas meet in his pieces, one of whose most salient features is the strange, astounding association of ideas. An intellectual density and a refined formal idiom characterize Hegedűs 2’s work as much in photography and film as in the fine arts.
(Dr. KATALIN KESERÜ, Professor emeritus, 2014)

 

 

Hegedűs 2 László műveiről (Collegium Hungaricum, Bécs.)
Hegedűs 2 László harminc éve van jelen a kortárs magyar művészetben. Különbözőművészeti ágakban dolgozik — festészet, grafika —, de készít objekteket,installációkat, fotókat és filmet is. A Collegium Hungaricumban megrendezett kiállítás a művész aktuális fotográfiáit mutatja be, amelyek különböző témákat dolgoznak fel, és egyúttal különböző fotográfiai megoldásokról tesznek tanúbizonyságot. A művész teljes életművét szemlélve szembetűnik a szürrealista esztétikához való vonzódása, mely bizonyos kedvelt motívumok variációjában és metamorfózisában, az elő- és háttér optikai játékában nyilvánul meg. A továbbiakban ezt a három aspektust szeretném közelebbről megvilágítani. Mit értek szürrealista esztétika
alatt? Azt, hogy H2L képeinek a tárgyak szokatlan kombinációja különös irreális,illetve abszurd jelleget kölcsönöz, hasonlóan Lautréamont diktumához: „egy írógép és egy esernyő véletlen találkozásáról egy boncasztalon”, amely a szürrealista festészet meghatározó metaforájává vált. H2L-nél három alma látható egy rádión egy naplementés tájon, vagy éppen egy férfi áll szmokingban és cilinderrel egy nagy madár mögött, ami mellett egy cseresznye látható. Ami H2L kedvelt motívumait illeti, úgy meg kell említenünk a cseresznyét, de visszatérő motívumok még a gombok, vagy a dominókövek is. Ezek a motívumok laza összefüggésben állnak egymással, egyfajta asszociációs láncban — ahogy azt Beke László megfigyelte. Így utalnak a dominók pontjai a gombokra, ezek elvezetnek a cseresznyékig, amelyek viszont a H2L által a művészettörténetből felidézett női aktok mellbimbóit idézik. Így válnak H2L motívumai vándormotívumokká, így szövődnek kapcsolatok a képek között, mialatt a motívumok egy metamorfózison esnek át. Ez elvezet minket a harmadik megfigyelésig, az elő- és háttér optikai játékáig, amely szintén egyfajta metamorfózist jelent. Itt almák (birsek) rothadási foltjai találkoznak fekete tintafoltokkal, vagy egy dalmata kutya szőrének fekete foltjai változnak át pöttyös tapétává. Az elő- és háttér felcserélhető lesz, tárgyakhoz kapcsolható
részletek absztrakt mintákká válnak és fordítva. Az általános megfigyelések után vegyük szemre H2L duplex-képeit, amelyek a jelen kiállítást uralják. A sorozat valamennyi képe gyakorlatilag egyetlen téma variációját dolgozza fel (erre utal a sorozat címe is: „…. egy témára”): női aktokat látunk, amelyek különböző motívumokkal, illetve hátterekkel olvadnak egybe. A duplexképek technikailag kétszeri expozícióval készülnek, ami azt jelenti, hogy két fotót egymásra másol a művész. Ez a technikai eljárás a húszas, harmincas évek fotóművészetében gyökerezik és éli első virágkorát. A két negatív egymásra másolását,
amely eredetileg a sötétkamrában történt, H2L a digitális korszaknak megfelelően magában a kamerában végzi. Ez azt jelenti, hogy a művész készít egy felvételt, amelyre a kamera duplex funkciójának segítségével egy további felvételt exponál. A kompozíciók így a kamerában jönnek létre, H2L számára a felvétel pillanatában láthatóvá válik, hogy hogyan fonódik egybe a két motívum számítógépes manipuláció
nélkül. H2L duplex-képeinek alapmotívuma egy japán nő etnográfiai felvétele az 1870-es évekből. A portré a nőt egyfajta ágyékkötővel, meztelen felsőtesttel ábrázolja. Karjait összefonja mellkasa előtt, de úgy, hogy mellei fedetlenek maradnak. Ezt a női félaktot különböző hátterekkel kombinálja a művész, amelyekkel egyfajta szimbiózist képez, hiszen az elő- és a hátteret nem lehet egymástól elválasztani, azok egymásba
tűnnek. A nő képét többszörösen áthatják a növények, ágak és gallyak tekerődznek a testén, vagy kolosszusként nyugszik a test egy fakoronán, egy pogány istennő eszményképeként; máshol festett, vakolatszerűen repedezett színes fa felületében oldódik fel. Hirtelen testszerűvé válik ez az éteri alak, plasztikussá és foghatóvá, azáltal, hogy a fatörzs és a színrétegek a tapintó érzékeinkre apellálnak. De kőbevésett hatást is kelthet, amint egy omladozó fallal együtt jelenik meg. H2L felvételein a faktúra,
a tapintható felület saját esztétikai értéket hordoz, ami egyidejűleg a női alak absztrakt és materiális ellenpólusaként szerepel. A női alakot különösen elbűvölővé teszi az, ahogyan kezeit mellkasa előtt összefonja. Többféleképpen is értelmezhetjük ezt a gesztust: visszafogottságként, befelé fordulásként
(szinte az imádkozáshoz hasonlóan). A tartás kifejezetten arra utal, hogy itt nem egy aktfotóról van szó, hanem sokkal inkább egy néprajzi felvételről, amelyet kutatóútja során készített egy nyugati kutató egy őshonos japán nőről. A gesztus nagymértékben hasonlít a keresztény kultúrkörben elterjedt Madonna-ábrázolásokról ismert testtartásra. H2L explicitté is teszi ezt az asszociációt azon a képén, ahol a japán nőportréján egy Máriaábrázolás tűnik át. A duplex-képek sorozatában megtalálhatók még egy európai aktfelvétel különféle variációi is. Ez esetben ténylegesen aktfelvételről van szó. Ez egy háttal ülő nő színezett sztereó dagerrotípiája, amelyen a nő képét H2L ismét a különböző motívumok és felszínek kombinációjával idegeníti el, kivonva ezáltal mindkét nőt az eredeti recepciós közegből, elrejtve őket a
vágyakozó (férfi)tekintetek elől: a japán nőt a buzgó terepkutató kolonista tekintete elől, az európai nőt pedig az aktfotósok közönségének voyeurista vágyai elől. A másik kiállított sorozat a Röntgenképek címet
viseli. Itt egy állatorvos röntgenfelvételein állatok testrészeit találjuk, egy esetben az orvos kezét is, ahogyan egy madarat tart. Egy az orvostudományban használatos képalkotó eljárással dolgozik a művész, annak eredeti rendeltetésétől eltérően. A röntgenfelvételek anti-aktok benyomását keltik, a hús-vér testiség
megszűnik, ami marad, az a csontváz. Minden egyes röntgenképen partitúrarészleteket találunk (a kotta hangjelei H2L cseresznye-motívumára emlékeztetnek), de csupán néhány taktust és megfelelő megjegyzéseket, mint „allegro vivace”, valamint egy alkalommal Bartók Béla neve is kivehető. Mi lehet a célja a művésznek a csontvázrészletek és a zeneművek kottaképeinek kombinációjával? Az összefüggést én a konstrukció pillanatában vélem felfedezni. Ahogy az emberi csontozat a test rejtett szerkezeti mechanizmusa, úgy hordoz magában a partitúra, a zenemű kottaképe is valami vázszerűt. A kottakép nem más, mint a zenemű csontváza, ami a felcsendülő hangok által kel életre. A röntgenképek láthatóvá teszik azt, ami nem látható, a kottaképek hallhatóvá teszik azt, ami nem hallható. Míg a zeneszerző hangokkal, ritmusokkal hozza létre a művet, addig Hegedűs 2 nagy leleménnyel és virtuózan, formákkal, vonalakkal, tónusokkal, színekkel teremti meg ezt.
(MARGARETHE SZELESS: 2008. május 28—június 27.)

 

 

Hegedűs 2 László a magyarországi kortárs színtér mintegy harminc éve jelenlévő, kiemelkedő jelentőségű alkotója. Eltérő technikai médiumokban (fotó, film, festmény, nyomat, installáció), különféle művészeti eszközökkel létrehozott alkotásai döntően hozzájárultak a jeletésközvetítő
eszközök és módszerek megújulásához.
(KÉSZMAN JÓZSEF, 2007.)

 

László 2 Hegedüs For the last thirty years has been a crucially important artist on the contemporary Hungarian scene. His works, created in several artistic media (photos, films, paintings, prints, installations) employing various artistic means, have played an influential role in reforming the methods and instruments of semantic representation.
(JÓZSEF KÉSZMAN, 2007.) Translated by György Dragomán)

 

 

SZEMLÉLTETŐ ÁBRA
Hegedűs 2 László zavarbaejtően sokféle művészetet művel, sok technikát alkalmaz, sokféle stílust ötvöz és hasonít magához. A kutató művész típusába tartozik. Van azonban valami, méghozzá egy paradoxon, ami kutatásait összetartja, s ami a kutató-kereső-kísérletező típusból művész-egyéniséget hoz létre.
Hogyan is mondjam, hogy ne legyen félreérthető? Tunya, modern szemléletünk a művészt világ- illetve valóságteremtőnek látja, s ha találkozik egy művel, vagy kivált – mint itt – életművel, ezt a valóságot akarja a kezébe kaparintani. Lássuk a művész világát, az ő különbejáratú valóságát! Hegedűs 2 művein azonban másfajta valóságokat találunk, olyan valóságos valóságokat, amelyek megvoltak korábban is, s amelyeket ő olyan becseseknek talál, hogy nem akarja átalakítani. Mit tesz tehát helyette? Meglepő kombinációkban megmutatja őket. Művészete a megmutatás – az ugyanis, hogy mit mutat meg -, és a kombináció.
Hegedűs 2 műveiből kiderül, hogy nagyra tartja Esterházyt, és Esterházy egy szép méltatásából az is kiviláglik, hogy a szolidaritás kölcsönös. S van is valami távoli hasonlóság közöttük: Esterházy úgy alkotott jelentős fikciókat, hogy ritkán mesélt és alig talált ki (s ha mégis, inkább csak lazán felvázolt) történeteket. Nyelvi helyzeteket hozott létre, s Hegedűs 2 egyik művén olvasható állítása szerint csak a nyelvet tekinti valóságnak. S e nyelvi helyzetekbe is gyakran már meglévő mondatokat és mondattömböket illesztett – a híres idézéstechnika.
A hasonlóság ezzel véget ér, mert Hegedűs 2-nek az idézetek eredeti valósága rendkívül fontos. Ha egy híres XX. századi festő egy híres képe úgy ábrázol egy pipát, hogy aláírja: „Ez nem pipa”, akkor Hegedűs 2 képei éppen megfordítva, azt mondják nekünk, hogy a cseresznye cseresznye, a gomb gomb, a dominó dominó, a kitömött madár madár. De mégsem a trompe l’oeil, a szem becsapása nagyhanyományú művészetének folytatása ez, s Hegedűs 2 nem is Duchamp talált tárgyainak útján tesz lépéseket – erről gondoskodik a kombináció, ahogy egy gyümölcs vagy egy állat, vagy egy régi fénykép, vagy egy szemléltető ábra, vagy egy reprodukált festmény valósága más valóságokkal nem-valóságos, hanem fiktív, művészi kapcsolatba kerül.
Most értjük meg, hogy miért olyan fontos Hegedűs 2 számára a fényképészet, amely a modern művészetek közül a legerősebben sugallja nekünk, hogy amit ábrázol, az megvan, vagy megvolt a világban. De éppígy azt is megérthetjük, hogy mit keres itt a fényképészet előtti szemléltetés művészileg csak manapság becsülni kezdett műfaja, a természettudományos illusztráció. Vagy a szöveg, mint kép.
Hegedűs 2 több művének a Szemléltető ábra címet adta. S egy nagyon általános értelemben ez is művészete: a valóság szemléltető ábrázolása.
De lehet-e a valóságot szemléltetni? Természetesen a maga totalitásában nem. Ám rá lehet csodálkozni darabjaira. S hogy Hegedűs 2 mire csodálkozik rá, arra nincs jobb szavunk, mint a régi, a legrégebbi. A valóság szépségére.
Hegedűs 2 László Szelekció című kiállítása az Ernst Múzeumban, november 6-23.
(Dr.RADNÓTI SÁNDOR, MTA 2005.)

 

ILLUSTRATVE FIGURE
Hegedűs 2 László’s art is confusing in its manifold nature, he utilizes many techniques, merging and adapting them to his needs. He belongs to the class of investigative artists. His investigations are nevertheless held together by something, a paradox framing his investigation, which transforms him from a typical investigative-seeker-experimental artist into an individual artistic personality.
How should I put it, so as not to be misunderstood? Our idle, modern perspective sees the artist as a creator of worlds and reality, whenever we meet a piece of art, we want to get hold of this reality. We want to look at his world, his own special reality! The works of Hegedűs 2 show us different realities, such real realities which have been existing before his art. Realities he cherishes so much that he does not want to alter them at all. What does he do instead? He shows these in striking combinations. His art is the showing – meaning that which he shows – and the combination.
From the works of Hegedűs 2 is clear that he is holding Esterházy in a great esteem, and Esterházy’s numerous praises show that this feeling is indeed mutual. And some distant similarities may be perceived between the two: Esterházy created significant fictions, while he rarely told tales, and hardly created any stories (and even when he did, only as loose sketches), and according to a quotation form his texts displayed on one of Hegedüs 2 works he considers “language to be the only reality”. He often inserts previously existing sentences and fragments into his texts – this is the famous quotation technique.
The similarities end here, because for Hegedűs 2 the original reality of the quotations is extremely important. The famous picture of that famous twentieth century painter depicts a pipe saying: “this is not a pipe”, the works of Hegedűs 2 on the contrary, are telling us that the cherry is a cherry, the buttons are buttons, the domino is a domino, and the stuffed bird is a bird. Yet this is not a continuation of the great tradition of the trompe l’oeil, the deception of the eye, nor does Hegedüs travel down the Duchamp road, – this is markedly demonstrated by the way he combines a fruit or an animal or an old photograph or a figure or a copy of a painting achieving a fictional, artistic and unrealistic relationship between the reality of his object and other realities.
At this point we come to realize the importance of photography for Hegedűs 2, from the modern arts this is the one most powerfully suggesting that the depicted exists or indeed did exist in the world. And we also realize the reasons behind utilizing the genre of illustration preceding photography, the figure, the scientific illustration drawing. Or that of using text as a picture.
Hegedűs 2 entitled some of his works Figure. And in a very general way his art could be called a figure, an illustrative depiction of reality.
But can reality be treated in such a way? Obviously, not as a whole. Tough parts of it may cause revelations. And in trying to describe that which Hededüs reveals in his figures we have to use the old word, yes, the oldest one. The beauty of reality.
(Dr.SÁNDOR RADNÓTI, MTA 2005. Translated by: György Dragomán)

 

 

H2
Ha tudnék rendesen latinul, a Harmonia caelestis, a Mennyei harmónia mintájára Fotográfiai harmóniának nevezném Hegedűs 2 fotóuniverzumát, nem nárcizmusból mondanám ezt, hanem leírólag, úgy érezvén, ez mond valamit arról a bonyolult, áttételes viszonyról, ami Hegedűs 2-t a fényképészethez és a harmóniához fűzi. Nem ellenfényképészet az övé, és világa nem a káoszé. De a legkevésbé sem állítja, hogy minden rendben volna, miközben, természetesen, erről a rendről közvetlenül nem tud állítani semmit.
Most olvastam egy Barthes-mondatot (Kiss Noémi tanulmányában): „A fotográfia nem (…) arról beszél, ami nincs többé, hanem csak arról, ami egészen biztosan volt.” H2 mintha arról beszélne, ami lett, ami egészen biztosan nem volt, tehát nem mondható rá, hogy nincs többé, csupán az, hogy van; immár. H2 fotózása ez az immár. Úgy beszámoló a világról, ahogy egy szonett. (Napilapot nem gründolnék rá.)
Nomen est omen: H2 nem az 1-et (a végsőt, a tökéletest, az egyetlent, a megoldást), hanem a 2-t nézi, keresi, vágyja, észleli, látja. Ha elméletibb beállítottságúak volnánk, így, evvel lehetne a modern és a posztmodern reflexet megkülönböztetni. A 2 az nagyon nem 1, a 2 az sok. Evvel a sokkal néz szembe szerzőnk, nem, a semmivel néz szembe (0?!?!), és a sokból igyekszik gazdagságot csinálni (teremteni).
Ugyanazt műveli, ugyanazt akarja, mint a festészetében, ugyanaz a sóvárgás mozgatja, mint „tárgyköltészetében”: valóságossá teszi, amit látunk, valóságossá teszi a valóságot. És itt is érzékelni H2 számomra legrokonszenvesebb tulajdonságát, működésének a folyamatosságát, a folyamatos munkát (a furtonfurt gürcölést), azt, hogy a tárgyait („az övéit”) újra meg újra új rendbe állítja. E tárgyak is részei a valóságnak, a madarak, a cseresznyék, a nagy árvizek, sőt még az önarcképünk is: mint mindenre, ezekre is új pillantást vet.
De H2 munkáiban nincs ennyi elvi meggondoltság, de az anyagot, az anyagszerűséget mindig előre engedi. Bár az igaz, ha egy téglafalat látunk, egy antropomorf téglafalat, esendőt, kiszolgáltatottat, remegő fúgákkal, azt is látjuk, hogy ablak volt ott, most meg befalazás van. De azért azt nem mondja, hogy minden ablak be van falazva, nem azt mondja, hogy „vár állott, most kőhalom”. Mindazonáltal ez (az) ablak be van falazva, itt már nem nézeget ki senki, és integetni se integet. A befalazott ablak nem ablak, hanem fal.
H2 radikális és kiegyensúlyozott.
A mélabún átüt a játék, a mindig-játék lendülete. Rémület és vígság. Ha Hegedűs-képeket nézek, mindig jókedvem támad, pedig… Pedig: szerintem ez az ő nagysága.
Fényképeivel nem a pillanatot ragadja meg, hanem a pillanatot állítja elő. Idő van, írta e sorok írója úgy húsz éve. Mintha H2 az ellenkezőjéből indulna el: nincs idő. De ha nincs idő, kép sincs. Van kép.
(ESTERHÁZY PÉTER, 2004.)

 

H2
If I had a better command of Latin, I would refer to Hegedűs’2s photographic universe as the Photographic Harmony, rephrasing Harmonia Caelestis, the Celestial Harmony. In saying this, I would not be motivated by my narcissism, I would simply be descriptive when expressing my feeling that it might tell something about the complicated andmetathetical relation binding Hegedűs to photography and harmony. His art is not counter-photography and his world is not of chaos, yet he does not assert int he least that everything is in order, while, naturally, he cannot directly state anything about this order.
I have just read a Barthes-sentence (in a study by Noémi Kiss): ’Photography does not (…) tell us about what ceased to exist, only about what definitely has existed.’ Apparently H2 speaks about what has come to being, what definitely did not exist before, thus it cannot be said not to exist any longer, only to exist, int he here end now. H2’s photogrphy is this here and now. It is a report about the world, just like a sonnet is. (So I would not launch a daily paper on it.)
Nomen est omen: H2 is not searching and longing for, perceiving and seeing the 1 (the final, the perfect, the one and only, the solution), but the 2. Were we more theoretical, we could even apply this to make a distinction between the modern and the post-modern reflex. 2 is very much not 1, 2 is a lot. H2 faces this lot, or rather, he faces naught (0?!?!) and is desperate to make (create) wealth from it.
He does and wants the same a sin his painting, he is driven by same longing a sin his ’poetry of objects’: he makes real what we see, he renders reality real. Here we can also experience what I regard as H2’s most appealing feature, the continuality of his activity, the continuous work (the ceaseless grind), that he puts his objects („his relations”) in order again and again. These onjects are also parts of the reality, birds, cherries, the great floods, and even our self-portrait: he casts a new eye on these, just as on everything else.
However, there is not this much deliberate conceptualising in h2’s work, he always gives preference to the material world. Although it is true that when we see a brick wall, an anthropomorphous, frail, defencelles brick wall with loose jointing, we can also see that a window used to be there, and now there is only walling. But he does not say that all the windows have been bricked up, he does not say ’neath the fort a ruin now’. Nevertheless, this window is bricked up, no one will look out of it, no one will wave from it any more. A bricked-up window is not a window, it is a piece of wall.
H2 is radical and balanced.
The zest of play, of play-at-all-times shows through the gloom. Fright and mirth. The Hegedűs 2 always raise my spirit, although… Although: this is his greatness, I think.
Through his photographs he does not grasp the moment, but creates it. Time is, wrote the writer of these lines about twenty years ago. It is as if H2 set out from just the opposite: time is not. But if there is not time, there is no image, either. Image is.
(PÉTER ESTERHÁZY, 2004.)

 

 

FIGYELNI – Hegedűs 2 Lászlóról –
A házban, ahol élek, mert leginkább ott élek, a házban; szobanövény – sok a papír. Ennek egy része ún. könyv formájában helyezkedik el, részint ún. könyvespolcokon, részint szanaszét,egy részét a postás hozza küldemény gyanánt, egy része meg, terminus technikus, cetli.
Régen, amikor még nem én voltam itten a családfő, hanem ugyanebben a házban gyemekként szolgáltam, régen is voltak itt cetlik, csak azok nem hemzsegtek ennyire. És főként szeriőz dolgok írattak rájuk, páldául 1 liter tej, 1 vaj, 1 kenyér, ha nincs, 10 zsömle.
Konstruktív káosz, gőgösen így nevezzük papírjainknak ezt a létet fölhabzsoló szerkezetét, ezt a kiszámíthatatlan mozgást, bosszút és hízelkedést. De addig jár a konstruktív káosz a kútra, míg utól nem érik, együtt a sánta pitbull-lal, melyre jön a dér. Ah, szamárság! De mi történik, ha egy kósza kéz, valami családi perpatvar , általánosabban: szenvedély keltette szellő átrendez? Magyarán ha beesik, mőgé csúszik, aláslittyan? Hosszú történet volna ez, emberi s szellemi kapcsolatok könnyes terepe – de hát főként az történik, hogy egyszercsak megtaláljuk a paksamétát, kallódások, lejárt határidők, passzék egyfelől, és az újra-írás izgalma másfelől.
A minap, illogikusan, megemeltem egy füzetet, amely már szinte gyökeret vert az íróasztalomon – s ott voltak alatta, odaslittyantak. Finomságok, volt ráírva nagy betűvel az elsőre, ez áthúzva, alá: kis finomságok. Ott meg a kis fölé egy kérdőjel. Lehet, hogy nem történnek ma a művészetben nagy dolgok, vagy mert nincsenek, vagy mert nincsen szemünk, fülünk, szívünk hozzá, úgy tetszik, valóban ilyen idő ez. Ilyes idő. Lehet, hogy ma a művészet érdektelen, de aki erről akar beszélni (vagy hallgatni), annak mégiscsak érdeklődnie kell. S ha érdeklődik, ha figyelmes, akkor folyamatosan sok finomságra lel. Például csöndes, lankadatlan, szép dolgozásra. Akkor most Hegedűs 2 László székesfehérvári képzőművészről beszélek. Aki néhány éve nagy árvizet bocsátott városára. Nem olvastak róla? Így megy ez. Nyakig ér az iszapos ár, és észere sem vesszük. Úgy teszünk,mintha nem történt volna semmi. Pedig ott úsztak a halak szemmagasságban. Dokumentálva a Nagy Fehérvári Árvíz című mappában. Én ezóta figyelem Hegedűs 2 dolgozását, ezt a nagyon intellektuális és nagyon kézműves mnukálkodást, nézem a könyvtárgyait, könyvmobilokat, az otthontalanság nagy fészkeit, a szinte kötelező talált tárgyakat, s aztán az írásokat ezen, azon, zacskón, falon, legújabban lemezeken. Azt a rémületet lehet látni Hegedűs munkáin, amit minden valamiravalónXX. századi művészén. Azt a rémületet, hogy talán nem jut el ahhoz, amit úgy szoktunk nevezni: valóság. Vagy másfelől mondva: mi kell ahhoz, hogy valóságossá legyenek a tárgyak. Az ő eljárásai mind arra vonatkoznak, hogy a maga számára meg a nézője számára valóságossá tegye a valóságot. Szövegeket is megdolgoz. A szöveg státusza bizonytalan, elbizonytalanodott. Hegedűs megfogdossa, kivágja papírból őket és fölteszi a falra. Akkor ez egy többszörösen furcsa szöveg lesz, mert tárgy, amelynek jelentése van a vizualitása révén, de, mondhatni váratlanul, jelentése van azért is, mer úgy hurkolódnak azok a formák, hogy un. betűket adnak, a betűk pedig ún. szavakká állnak össze, mondjuk Kierkegaard egyik mondatává. És akkor most ez a mondat, amelyet ezernyolszáz nem tudom hányban írtak, és amelynek szövegkörnyezetét és -összefüggéseit is tudhatjuk, mit jelent ott a falon? Ez igen termékeny helyzet, valamit kell kezdeni vele. Erre a kellre törekszik Hegedűs nagy leleménnyel. Végül is e munkák egy magányos embert mutatnak – bár ezt ingerülten azonnal vissza is lehetne utasítani, mert hát ki nem magányos; tehát ő nem személyében magányos, illetve ez érdektelen, hanem művész mivoltában. Éppen azért, mert jó művész és mai. És így nem bír más lenni, mert nincs mögötte közösség, nincs mögötte semmi. A XX. század művésze e semmi előtt áll, és ezért olyan furcsák a dolgaink. Hegedűs 2 László kiállítása a fehérvári Csók-képtárban – rendezte: Sasvári Edit – már régen megnyílt és már régen bezárt. Ám Minden továbbra is aktuális. Figyelni.
(ESTERHÁZY PÉTER, 1996.)

 

KEEP WATCHING! –About László 2 Hegedűs. –
In the house live in, because that’s where I mostly live, in the house, a houseplant – there is lost of paper. Part of it situated in so-called book from, partly on so-called bookshelves and partly all over the place, one part the postman delivers as mail, and one part are, to use the technical term, scrips. Back whan was not as yet the head of the family but served instead as a child in this same house, back then there also were scrips, but less teeming. And more importantly, they were used to write actue matters on, like 1 liter milk, 1 butter, 1 bread/ if out 10 rolls.
Constuctive chaos, that is how we presumptuously term papers’ so essence-devouring constitution, this unprdictable motion, vidictiveness and flattery. But the last straw makes constructive chaos run over until it breaks the camel’s back at last by weakest pull. Aw, rubbish! But what is a stray hand, a whiffet borne upon some family fallout, commonly referred to as passion, rearranges? Plainly speaking, if it falls in, slides behind, slithers underneath? A long story that would be, along the tearful terrain of human and intellectual intercourse – yet what generally happens is that we simply discover the bunch. Dilly-dallies, missed deadlines, passé on the one hand, and on the other the excitement of repossession.
The other day, illogically, I lifted a notebook that had almost stuck root my desk and – there they were, slithered underneath. Delicacies, the first one said in capital letters and, crossed out beneath it, little delicacies. And above the little a question mark. It could be that nowadays no big things are happening in art, either because there aren’t any, or because we have no eye. Ear or heart for it. Such are the times, it seems. This day and age.
Maybe art has become uninteresting, but anyone who wants to speak (or keep slient) about it will, after all, have to take interest and if he does, kennly, he will again chance upon delicate tidbits. Like upon quiet, unflagging, good working. Now then I’m speaking about the artist from Székesfehérvár, László 2 Hegedűs. He who some years ago brought a great flood upon his town. You’ve read nothing abouit it? That’s how it goes. You’re up to your neck is mush and don’t even know it. Pretending that nothing happened. While the fish are swimming at eye level. Documented in the portfolio entitled The Great Fehérvár Flood.
I’ve been watching Hegedűs working since that time. Such very intellectual and very crafty labor. I observed his book objekts, book mobiles, the great roosts of homelessness, the almost obligatory found objekts; and then the writings onto this and that, bags, walls, most recently discs. Hegedűs’s work betrays the same kind of dread as that of every reasonably fair artist of then twentieth century. A dread of possibly not attaining what s populary called Reality. To put it defferently, What does it take to make objekts real? His techniques are all geared toward making reality real for himself and his viewers. He also manipulates texts. The texts’ status is uncertain, equivocal. Hegedűs handles them, cuts them out of paper, hangs them on the wall. Now they become multiply strange texts, objects whose meanng comes from being visual but also, unexpectedly so to speak, from these form’s slinging together to make so.called letters and the letters making up so-called words, a sentence from, say, Kierkegaard. Now this sentence – composed in eighteen hundred-who-know –when, and whosw external and internal context we may be familiar with – what does it mean up there on wall? Some potent situaton; something’s got to be done with it! It’s this got to that Hegedűs aims for with acuity. Actually the pieces reveal a lonely man – of course one might feel annoyed and reject this notion up front because who isn’t – but he is not lonely as a person, or rather, that is beside the point here, buta s an artist. Just because he is s good artist and a contemporary one. Therefore he cannot be otherwise, because he has no audence to back him up, nothing. The artist of the twentieth century stands before this nothing, that is what makes our things so strange.
The László 2 Hegedűs exhibition in the Csók Gallery in Székesfehérvár, arranged by Edit Sasvári, has been open and closed for a long time. But everything continues to be relevant. Keep watching.
(PÉTER ESTERHÁZY, 1996.)

 

 

HEGEDŰS 2 – Az egyik Hegedűs képzőművész, a másik Hegedűs filmes.
A képzőművész Hegedűs stílusát, felfogását tekintve leginkább a Bálin Endre-i, kissé groteszk montázstechnika folytatójának tekinthető, de készít objekteket és installációkat is, fényképátdolgozásai pedig hiperrealista eszközöket és posztmodern díszítőelemeket egyaránt felhasználnak.Témaválasztásában néhány motívum akár valami fixa idea megjelenési formájának is tekinthető: a gombok (csoportképeken az arcok ekvivalensei), a meggyszemek, a fecskefészek, a dominó (képekre helyezve elidegenítő effektusként, de úgy is, mint képkeret), a könyv. A montázs és a kollázs egyfajta poszt-szürrealista gondolkodásra vall (Bálint mellett Max Ernst és René Magritte is szóba kerülhet), az időnként előtörő verbalitás viszont a konceptuális művészet iskolájára. Azonban a besorolhatóságnál jóval jellemzőbb a módszeresség: a figyelmes szemlélő számára kiderülhet, hogy a felsorolt motívumok laza asszociációs láncolatokként függnek össze – a dominó pöttyei kapcsolódnak a gombokhoz, a gombok meggyszemekhez, ezek pedig a fontaineableau-i iskolából származó, jól ismert kettős női portrékhoz, ezeken is a hölgyek csupasz mellbimbóinak hangsúlyos motívumához. Valamilyen nehezen felfejthető választott rokonsági szál fűzi a művészt Kierkegaardhoz. A tőle választott, és különböző helyzetekben többször megismételt két idézet is a fixa ideák sorába tartozik. Minkét idézet remekül megválasztott, Hegedűs ars poeticaként alkalmazza őket, akár a zsibárusnál található “Mángorlás” feliratról, akár a “Schnur” szó különböző jelentéseiről essék szó. Mindkét idézet nyelvfilozófiai mélységekbe vezet, holott látszólag a társasági csevegés hangján szólal meg, ennélfogva rendkívül pontosan jelöl nyelvi állapotokat, éppen ezért Wittgensteint előlegezi. (Mellesleg Wittgensteint és Magritte-et is rokonítja a hasonló problémafelvetés, kínálkozik tehát a kérdés: milyen kapcsolat van Wittgenstein és Hegedűs 2 László között.) Kierkegaard tiszteletére a művész egy hanglemezt is kiadott. Van Hegedűs 2 Lászlónak egy műve, melynek láttán Francis Picabia, Joseph Beuys és Erdély Miklós egyaránt eszünkbe juthat. Egy diagram, mely a memória, a képzelet és az elképzelhetetlen összefüggéseit modellezi. Belőle is az ars poetica bontakozik ki: a memóriaközponthoz erősített zsineg végén lógó ceruza csak a képzelet határán innen húzhat vonalat, másfelől a memóriatörlő úgyis letöröl mindent, ami a határon túl esik. Akár ezzel az esztétikai geometriával is magyarázható Hegedűs mindeddig legmonumentálisabbnak szánt műve, A nagy fehérvári árvíz. A képzelet határa ebben az esetben egybeesett a képzeletbeli vízszinttel. A szerző az általa legszimpatikusabbnak ítélt fehérvári helyszíneket vízzel borította el ( azok fényképein), ahol is számomra nem a fiktív árvízből adódó elváltozások jelentik az esztétikai itgalmat, hanem a választás maga: a választott helyszínek, a vidámpark, az első világháborús emlékmű, a Strand Étterem vagy az emlékművé avatott, kiszuperált tank. Megannyi bizonyítéka Hegedűs groteszk világlátásának. A másik Hegedűs – természetesen ugyanazon alkotó személyiség másik énjeként – filmeket készít. Már első, 1975-ben forgatott S8-as kísérleteiben felismerhető az a különös szerialitás, mely statikus képein is a körkörös formákat rendezte el – itt az albérleti szoba furcsa raszterekbe rendezett gyümölcscsendéleteiben. Az almák és a körték aztán megelevenednek, és sorra alámerülnek az ablakdeszka egy bizonyos pontján, mely megnyílik alattuk. Jön egy gyűrött újságlap és bemászik az ablakon. Tezs-vesz a szobában, majd újra kirepül. Hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy a megelevenedett papírlap hasonlóan viselkedik, mint rokona, a fehér lepedő – ez utóbbi izeg-mozog, nem tud megnyugodni (ugyanis van alatta valaki). A papírlap hosszasan lebeg a rét pázsitja felett, majd megsokasodik, égő rakétaként száll alá – időnként egy meztelen alak vonul át a színen. A lepedővel burkolt alakról ismét Magritte jut az eszünkbe , a szállongó papaírlapról Hans Richter Vormittagsspuk-ja , valamint az az elementáris erejű ” megmozgatom a világot” mentalitás, mely Hegedűs 2 Lászlót kiemelkedő alternatív animációs filmessé avatta. A falon, vagy üvegen felfelé csurgó víz, a vizek felett vándorló luftballon, azalámerülő papírdoboz és a farsangi maszk, a sárban megmerevedő becsapódások, az olvadó és kövezet repedéseibe szivárgó fagylalt, a faktúrát megelevenítő emulziórepedések és karcok alakítják Hegedűs önálló animációs nyelvezetét. A csúcs a billiárdgolyók után kapkodó macska, mely nem egyszerűen élettelen tárgyak megelevenítése, hanem egy öntudatlan élőlény “kvázi-animációs” filmszerű mozgásra késztetése. Immár ereklyeszámba megy Bódy Gábor kétoldalas ajánló szövege, melyet 1977-ben Hegedűs Vázlatok című forgatókönyvéhez írt.(A terv két évvel később megvalósult a Pannónia Filmstúdiónál.) Bódy két tendenciát emelt ki Hegedűs gondolatmenetéből: a kép ontológiai státuszára való rákérdezés és az elvont szeriális szerkesztésmód újszerűségét. Csatlakozva az utóbbi megállapításhoz, csaknem húsz évvel később abban foglalnám össze Hegedűs képalkotó gondolkodásának jellegzetességeit, hogy a statikus képei között megfigyelhető szeriális-asszociatív láncolat mintegy forgatókönyvül szolgál ténylegesen mozgó képsoraihoz, illetve megfordítva, mozgóképei értelmezik festményei, montázsai és grafikái dinamikus szerkezetét. E két, egymást kiegészítő alkotói módszer egyesül a Moholy 1917 című filmben is.
(Dr.BEKE LÁSZLÓ, MTA 1996.)

 

HEGEDŰS 2 – one of the Hegedűses is an artist, the other into movies.
The artist Hegedűs’s style is, as far as its approach is concerned, closest to that of Endre Bálint, taking the grotesque montage further. But he also made objects and installations, and in his reinterpretation of Photographs he used both hyperrealist tools and postmodern decorative elements. In his choice of subjects some of the motifs appear as some ideé fixe, with buttons (standing for faces in group pictures), cherries, swallows ’ nests, domino blocks (as an alienating effect as well as faces picure frame), and books. The use of montage and collage reveal a kind of post-surrealist set of mind (reminiscent of not Bálint but also Max Ernst and René Magritte), while the sporadically surfacing verbalness is taken from the conceptual school. Much more revealing than definigwhere hegedűs belongs is how methodical he is. The close observer will realize that the listedmotifs are connected by a loose chain of associations: the dots on the dominos are like buttons, the buttons like cherries, and cherres taken from the well-known female double portraits of the Fontainebleau artists, specifically the prominent motif of the ladies ’ bare nipples. Some complex relationship of choice links the artist to Kierkegaard. The two Kierkegaard quotes which keep reapperaing are also some ideé fixe. Both are fine choices; Hegedűs uses them as this artist’s statement, whethwr in the inscription „Mangling” at the huckster’s, or the various meanings of „Schnur”. Both quotes laed to lingustic philosophical depths just as they are uttered int he tone of social chatter. Whit that they connote precise linguistic states, which makes them allusions to Wittgenstein. ( By the way, Wittgenstein and Magritte have in common similary posed questions, which leads to the enigma: what is the relationship between László 2 Hegedűs and Wittgenstein.) In deference to Kierkegaard hegedűs came out also whit a record. Hegedűs has a picture which is equally reminiscent of Francis Pisabia, Joseph Beuys and Miklós Erdély. It is a diagram model of memory: connection between imagination and the unimaginable. It exemplifies the same artistic statement: The pencil hanging from the memory center by a string is able to draw the only on this side of imagination, while the memory blotter wll blot out anything beyond the line. This esthetic geometry serves to explain also hegedűs’s most monumental work so far, The Great Fehérvár Flood. The line of the imagination in this case runs along the imagined water level. The artist has covered his preferred sites ( i.e. in photographs ) by water. Tom e the esthetic excitemen does not come from the transformation caused by the fictitious flood but the choice as such: the selected sites of the amusement park, the First World war memorial, the Starnd Restaurant, or the abandoned tank turned memorial. All are testimony to hegedűs’s grotesque world view. The other Hegedűs – of course the other persona of the same crative personality – is a filmmaker. Already his first Super 8 experiments from 1975 show the strange serialness that made up the circular arrangement also in his static pictures, now in the fruit still-lifes arranged into strange screens set in a rented room. The apples and pears come alive and all become submerged in a certain spot of the windowsill opening up below them. Then a wrinkled newspaper comes climbing in through the window, tinkers about in the room, then files out again. Soon is becomes clear that the animated paper behaves just like its relative, the white sheet, as it fusses about, not able to lie still ( since someone is lying beneath it ). The paper flutters over the meadow for quite some time, then multiplies, landing like a burning rocket. Now and then a naked figure passes across th set. The sheet-covered figure again is reminiscent of Magritte, as the fluttering paper is of Hans Richter’s Vormittagsspuk, and the „I’ll move the world” mentaly of an elementary force, that made László 2 Hegedűs an outstanding alternative animation filmmaker. Water dripping upwards on a wall or glass, balloons wandering over waters, submerginig paper boxes and carnivel masks, craters solidifying in mud, melting ice-cream filtering into cracks of rock, emulsions, fissures and etchings bringing to life the brushwork, all these make up Hegedűs’s unique languange of animation. The epitome is the cat snatching after billiard balls, not just animation of inanimate objects but the stimulation of an involuntary creature to „quasi-animated,” filmlike movement. Gábor Bódy’s two-page promotional text from 1977 for Hegedűs’s script to Sketches is by now a relic. ( The film was made two years later Pannonia Film Studios. )Bódy pointed out two tendencies in Hegedűs’s approach: his inquiring about the ontological status of the picture, and the novelty of his abstract serial editing. In line whit the latter I would like to summarize almost twenty years later the characteristics of Hegedűs’s approach to creating pictures by saying thatthe serial-associational linkage between his static pictures serves as a kind of script for his actually moving pictures, and vise versa, hia moving pictures explain the graphic-dynamic structure of his paintings and montages. The two mutually supportive creative methods merge in his film „Moholy 1917”, too.
(Dr.LÁSZLÓBEKE, MTA 1996.)