Ha tudnék rendesen latinul, a Harmonia caelestis, a Mennyei harmónia mintájára Fotográfiai harmóniának nevezném Hegedűs 2 fotóuniverzumát, nem nárcizmusból mondanám ezt, hanem leírólag, úgy érezvén, ez mond valamit arról a bonyolult, áttételes viszonyról, ami Hegedűs 2-t a fényképészethez és a harmóniához fűzi. Nem ellenfényképészet az övé, és világa nem a káoszé. De a legkevésbé sem állítja, hogy minden rendben volna, miközben, természetesen, erről a rendről közvetlenül nem tud állítani semmit.

Most olvastam egy Barthes-mondatot (Kiss Noémi tanulmányában): „A fotográfia nem (…) arról beszél, ami nincs többé, hanem csak arról, ami egészen biztosan volt.” H2 mintha arról beszélne, ami lett, ami egészen biztosan nem volt, tehát nem mondható rá, hogy nincs többé, csupán az, hogy van; immár. H2 fotózása ez az immár. Úgy beszámoló a világról, ahogy egy szonett. (Napilapot nem gründolnék rá.)

Nomen est omen: H2 nem az 1-et (a végsőt, a tökéletest, az egyetlent, a megoldást), hanem a 2-t nézi, keresi, vágyja, észleli, látja. Ha elméletibb beállítottságúak volnánk, így, evvel lehetne a modern és a posztmodern reflexet megkülönböztetni. A 2 az nagyon nem 1, a 2 az sok. Evvel a sokkal néz szembe szerzőnk, nem, a semmivel néz szembe (0?!?!), és a sokból igyekszik gazdagságot csinálni (teremteni).

Ugyanazt műveli, ugyanazt akarja, mint a festészetében, ugyanaz a sóvárgás mozgatja, mint „tárgyköltészetében”: valóságossá teszi, amit látunk, valóságossá teszi a valóságot. És itt is érzékelni H2 számomra legrokonszenvesebb tulajdonságát, működésének a folyamatosságát, a folyamatos munkát (a furtonfurt gürcölést), azt, hogy a tárgyait („az övéit”) újra meg újra új rendbe állítja. E tárgyak is részei a valóságnak, a madarak, a cseresznyék, a nagy árvizek, sőt még az önarcképünk is: mint mindenre, ezekre is új pillantást vet.

De H2 munkáiban nincs ennyi elvi meggondoltság, de az anyagot, az anyagszerűséget mindig előre engedi. Bár az igaz, ha egy téglafalat látunk, egy antropomorf téglafalat, esendőt, kiszolgáltatottat, remegő fúgákkal, azt is látjuk, hogy ablak volt ott, most meg befalazás van. De azért azt nem mondja, hogy minden ablak be van falazva, nem azt mondja, hogy „vár állott, most kőhalom”. Mindazonáltal ez (az) ablak be van falazva, itt már nem nézeget ki senki, és integetni se integet. A befalazott ablak nem ablak, hanem fal.

H2 radikális és kiegyensúlyozott.
A mélabún átüt a játék, a mindig-játék lendülete. Rémület és vígság. Ha Hegedűs-képeket nézek, mindig jókedvem támad, pedig… Pedig: szerintem ez az ő nagysága.

Fényképeivel nem a pillanatot ragadja meg, hanem a pillanatot állítja elő. Idő van, írta e sorok írója úgy húsz éve. Mintha H2 az ellenkezőjéből indulna el: nincs idő. De ha nincs idő, kép sincs. Van kép.

If I had a better command of Latin, I would refer to Hegedűs’2s photographic universe as the Photographic Harmony, rephrasing Harmonia Caelestis, the Celestial Harmony. In saying this, I would not be motivated by my narcissism, I would simply be descriptive when expressing my feeling that it might tell something about the complicated andmetathetical relation binding Hegedűs to photography and harmony. His art is not counter-photography and his world is not of chaos, yet he does not assert int he least that everything is in order, while, naturally, he cannot directly state anything about this order.
I have just read a Barthes-sentence (in a study by Noémi Kiss): ’Photography does not (…) tell us about what ceased to exist, only about what definitely has existed.’ Apparently H2 speaks about what has come to being, what definitely did not exist before, thus it cannot be said not to exist any longer, only to exist, int he here end now. H2’s photogrphy is this here and now. It is a report about the world, just like a sonnet is. (So I would not launch a daily paper on it.)

Nomen est omen: H2 is not searching and longing for, perceiving and seeing the 1 (the final, the perfect, the one and only, the solution), but the 2. Were we more theoretical, we could even apply this to make a distinction between the modern and the post-modern reflex. 2 is very much not 1, 2 is a lot. H2 faces this lot, or rather, he faces naught (0?!?!) and is desperate to make (create) wealth from it.
He does and wants the same a sin his painting, he is driven by same longing a sin his ’poetry of objects’: he makes real what we see, he renders reality real. Here we can also experience what I regard as H2’s most appealing feature, the continuality of his activity, the continuous work (the ceaseless grind), that he puts his objects („his relations”) in order again and again. These onjects are also parts of the reality, birds, cherries, the great floods, and even our self-portrait: he casts a new eye on these, just as on everything else.

However, there is not this much deliberate conceptualising in h2’s work, he always gives preference to the material world. Although it is true that when we see a brick wall, an anthropomorphous, frail, defencelles brick wall with loose jointing, we can also see that a window used to be there, and now there is only walling. But he does not say that all the windows have been bricked up, he does not say ’neath the fort a ruin now’. Nevertheless, this window is bricked up, no one will look out of it, no one will wave from it any more. A bricked-up window is not a window, it is a piece of wall.

H2 is radical and balanced.
The zest of play, of play-at-all-times shows through the gloom. Fright and mirth. The Hegedűs 2 always raise my spirit, although… Although: this is his greatness, I think.
Through his photographs he does not grasp the moment, but creates it. Time is, wrote the writer of these lines about twenty years ago. It is as if H2 set out from just the opposite: time is not. Buti f there is not time, there is no image, either. Image is.

Esterházy Péter

Bővítése folyamatban.